Író: Kiara (kiara_@freemail.hu)

Jogok: az enyémek

Korhatár: PG

Lektor: Arnee

Ajánlás: Clar-nek, mert tudtán kívül bár, de segített kialakítani Ashley alapjellemét

Köszönet: Lynne-nek, mert ha ő nem kezdett volna el olvasni, akkor én sem kezdtem volna el írni; Arnee-nak (az okok szerintem világosak); és Hippiának, mert ő volt az első, aki azt mondta, hogy nem is írok olyan rosszul J

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

TŰZ és VÍZ

3. Fejezet

            Jenny keze a magasban volt és meg sem várva, hogy felszólítsák, már kérdezett is:

- Elnézést, Mr Russell, de kiderítették már, hogy mi okozta az áradást a suliban?

            A kopaszodó, negyvenes éveinek végén járó, pocakos tanár meglepetten fordult oda a lányhoz.

            - Tessék? – úgy nézett a barna hajú lányra, mintha most látná életében először.

            - Jenny mindössze annyit akart megtudni, hogy tudják-e már, hogy mi történt az iskolával, és hogy mikor mehetünk vissza, ugyanis a legtöbbünknek elég messze van ez a suli, és csak nehézkesen tudjuk kiverekedni magunkat erre az Isten háta mögötti helyre… – egy vörös hajú lány undorodva mutatott végig a poros termen.

            - Fékezze magát, Miss Fisher, vagy mehet az igazgatónőhöz!

            - Szerintem viszont Lisának igaza van! Nekünk is jogunk van tudni, hogy mi történt az iskolánkkal! – Brad, aki az osztály politikusa volt, most felállt és tovább folytatta. – Tudnunk kell, hogy mikor térhetünk vissza szeretett tantermeinkbe és mikor írhatunk végre a megszokott padjainkon. Jogunk van tudni, hogy milyen okokból kifolyólag kell idegen iskolába töltenünk az időnket! Mi, diákok is megérdemeljük, hogy beavassanak minket ezekbe a dolgokba! – a fiú kezdett belemelegedni, és már vadul gesztikulált is. – A tanulók elnyomása már olyan mértékű, hogy …

            - Fogd már be, Swanson! – szakította félbe a fiút Margaret Smith. – Senki sem kíváncsi rád!

            Brad elvörösödött a méregtől, de amikor elkapta Mr Russell pillantását, inkább magába fojtotta a mondandóját, és visszaült a padba.

            - Most, hogy Mr Swanson is megengedi, hogy megtartsam az órámat, talán el is lehetne kezdeni. – a tanár, írásra készen felemelte a krétát, de aztán hirtelen megfordult és Jennyre nézve így szólt:

            - A kérdésére visszatérve Miss Morgan, nem, még nem derítettük ki, hogy mi történt pontosan. Egyelőre úgy tűnik, hogy egy hirtelen nyomásváltozás okozta a balesetet. – Mr Russell a tábla felé fordult, ezzel jelezve, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést.

            Jenny összeszűkítette a szemét, majd Ash felé fordult, – akit szokás szerint már az óra kezdetétől a legtávolabbi helyre ültették a barátnőjétől – és látta, hogy ő is elgondolkodva néz vissza rá.

*****

            A Ken Nolan Gimnázium hatalmas, régi épület volt. Arról az építészről nevezték el, aki Newbury büszkeségét, a városházát tervezte. Idejártak azok a gyerekek, akiknek a szüleik nem voltak olyan gazdagok, és nem tudták fizetni a pénzes sulikat. Átmenetileg Jennyéket is itt helyezték el, mert ebben a kisvárosban csak három gimnázium volt, és ugye ebből az egyik nem volt épp befogadó képes, a másikba meg azokat küldték, akik ahhoz laktak közelebb. Persze a legtöbben elégedetlenek voltak ezzel, mert így is legalább negyven perccel előbb fel kellett kelniük, mint általában. Jennyéket viszont egyáltalán nem zavarta, mivel a legjobb haverjaik és Ashley barátja is ide jártak. Tehát nem is volt meglepő, hogy amint kiléptek a Mr Russell által tartott matek óráról, azonnal a többiek keresésére indultak.

            - Szerinted hol lehetnek? – kérdezte Jenny a mellette lévő lányt, miközben bekukkantott az egyik osztályterembe. – Ennyire elkülönítettek volna minket?

            - Nem, nem hiszem. – mondta neki Ash szórakozottan, és egy távoli pontra szegezte a tekintetét.

            A következő pillanatban boldogan felkiáltott, és elkezdett rohanni a folyosón. Amint tudatosodott Jennyben, hogy kinek örül ennyire a barátnője, elmosolyodott és ő is a trió felé indult. Ashley egy magas, bőrkabátos, barna hajú fiú kitárt karjaiba ugrott, és a lábaival átkulcsolta annak derekát.

            - Na végre, hogy megvagytok! Már azt hittem, hogy titeket nem ide osztottak be. – mondta egy másik fiú Jennynek, amikor odaért hozzájuk.

            Jenny felnézett rá, majd pillantása tovább siklott egy vörös hajú lányra, és a mellette lévő ölelkező párra.

            Hát igen, ők öten tényleg jó barátok voltak. Ashley barátját, Tayler Stevenst már messziről ki lehetett szúrni a széles válla, szakadt farmer nadrágja és fekete motoros dzsekije miatt. Ő később csatlakozott a négyeshez, mert a szüleivel és a húgával csak fél éve költöztek ide. A többiek akkor ismerkedtek össze vele, amikor Ashleyvel kezdett járni, kivéve persze Jennyt, mert ő – természetesen – ott volt, amikor megismerkedtek.

            A Jennyvel szemben álló lányt Eva MacKenzie-nek hívták. Hosszú vörös haja volt, és szokatlanul sötét szeme. A szülei egy karaoke-bárt vezettek a külvárosban, ráadásul két huszonéves bátyja volt, ezért már korán megtapasztalta, hogy milyen egy jó buli. Ő volt köztük a „hiperaktív csaj”, aki mindig csak pörgött és soha nem tudott megülni egyhelyben. Ashley is hasonló volt, csak Eva nem a balhét meg a bajt kereste, hanem csak a jó bulikat. Megvolt a magához való esze és minden fontosabb lépést az életében alaposan végiggondolt aztán mérlegelt és végül döntött. Ebben hasonlított Jennyre. Ashley természetesen az „ahogy esik, úgy puffan” elvet követte szinte minden téren.

             A másik fiú, Ryan Sizemore, maga volt a megtestesült józanság és szerénység. Rövid, szőkésbarna haja volt, és imádni valóan baba-kék szeme. A lányok többsége megfordult utána az utcán és az iskolai folyosókon úgyszintén. Akármelyiket megszerezhette volna magának, de ezt egyáltalán nem vette észre. Nem tartotta magát se jóképűnek, se okosnak, pedig minkét jelző illett rá. Viszont határozott tervei voltak a jövőjével kapcsolatban. Orvos akart lenni, mivel az édesanyja leukémiás volt. A szülei elváltak pár éve, és miután az apja elköltözött városból, ő viseli gondját az anyukájának. Jenny nagyon tudta tisztelni ezért.

            - Hahó! Föld hívja Jennyt! Hallasz? – Ryan nevetve lengette meg a kezét a lány arca előtt. – Minden rendben?

            - Hogy? – Jenny zavart tekintettel nézett fel rá. – Igen, persze! Jól vagyok!

            - Nagyszerű. Akkor te is jössz a buliba, vagy mi lesz?

            - Buli? – értetlenkedett a lány. – Milyen buli?

            - Jenny, figyeltél egyáltalán Evára? Azt kérdezte, hogy jössz-e pénteken az erdei buliba. Bár, ha Ash jön, akkor szerintem te is…

            - Az Alfred Howard Emlékére bulira? Persze, hogy megyek! Elvégre ki vagyok jelölve felügyelőnek…

            - Felügyelőnek? – vágott a szavába Tay. – És mégis mit fogsz ott felügyelni? Hogy ne szemeteljünk és köpködjünk? – húzta fel gúnyosan a szemöldökét.

            - Nem. – Jenny hangja nyugodt volt. – Tudod, Alfred Howardról kapta a nevét a mi sulink, ezért Mrs Robinson tökéletes estét akar. Méghozzá cigi-, alkohol-, drog-, és szex-mentes estét. És természetesen a szemetelés is tilos, ugyanis „a Linaria völgy az egyik legszebb terület a városban!” – ahogy az igazgatónő mondaná.

            - És ezekre figyelni is fogsz? – kérdezte tőle Eva csevegő hangon.

            - Persze, biztosan. – mondta neki Jenny szórakozottan, és közben elbámult Ryan válla fölött.

            Eva Ashleyre nézett és kérdő tekintettel tátogott neki: „Mi baja van ma?”. A fekete hajú lány – Tay kezét szorongatva – csak megrázta a fejét, és töprengő arccal ránézett a barátnőjére.

*****

            - Ez nekem nem megy! – kiáltott fel Jenny, miközben a kezeivel kalimpálva próbált megállni a jégen.

            - Nem vagy egyedül. – Ash morogva kísérelt meg feltápászkodni. – Miért korcsolyát? – fakadt ki a következő percben. – Miért nem tudtak olyan ajándékot venni, mint a többi normális szülő? Evának a szülei egy nadrágot meg egy pulóvert vettek! És mi mit kapunk? Naná, hogy olyan dolgot, amiben még véletlenül sem tudunk megállni! – a lány terpeszben ült a fehér jégen, és dühösen bámulta a fekete korcsolyát a lábán. – Ráadásul mindjárt itt a nyári szünet, és nem a jégpályán akarom tölteni az időm, amikor kinn hétágra süt a nap!

            - Figyelj, Ruth és az anyám azt kérték karácsonykor, hogy csak párszor jöjjünk el, nem igaz? Most vagyunk itt harmadszor, tehát a nyáron még eljövünk egyszer, aztán azt mondjuk, hogy nincs hozzá tehetségünk, és kész! Oké? – mondta neki Jenny nyugtatóan, majd a kezét nyújtotta Ash felé.

            - Szerinted nem fognak megsértődni? Mert ahogy az anyámat ismerem, ebben nem vagyok olyan biztos. – mondta neki a lány borúlátóan, és megszorította a barátnője kezét.

            Jenny már épp válaszolni akart valami megnyugtatót, amikor Ashley súlyától elveszítette az egyensúlyát, és ha egy kéz nem fogta volna meg a vállánál, akkor valószínűleg ő is elhasalt volna a jégen.

            - Első számú szabály: ha nem vagy gyakorlott korcsolyázó, akkor így soha ne akarj senkinek se segíteni. – hallott maga mögött egy mély hangot.

            Jenny óvatosan megfordult, hogy megköszönje az idegennek, de amikor belenézett a fiú hihetetlenül fekete szemeibe torkán akadt a szó.

*****

            - Mit vigyorogsz? – kérdezte Jenny dühösen a mellette ülő lányt. – Jó lenne, ha abba hagynád, különben neki megyek az első fának!

            Ashley hangosan felnevetett, mire Jenny idegesen négyesből ötösbe váltott, és most már kilencvennel száguldottak a sötét úton.

            - Bocs, de ez valami hihetetlen volt! – mondta, a nevetéstől akadozó hangon Ash. – Amilyen arcot vágtál! Azt hittem, hogy szellemet látsz, úgy néztél arra a szerencsétlen srácra. Tudod, én azt szoktam meg tőled, hogy nem mutatod ki az érzéseidet, de ez… - azzal a lány a szája elé kapta a kezét, de továbbra is rázkódott az elfojtott röhögéstől.

            - Na jó, elég volt! – monda neki szigorúan a lány, miközben a visszapillantó tükörbe nézett. – Valaki követ minket.

            - Biztos, hogy nem az a fiú. – mondta neki Ashley csillogó szemekkel.

            - Komolyan beszélek! Már reggel, amikor elindultunk, akkor is a nyomunkban volt! Sőt, az iskolában is láttam, hogy valaki lefényképezett minket, de amikor jobban meg akartam nézni az arcát már ott sem volt! – Jenny felgyorsított száztízre.

            - Hülyeség! Mi a fenének követne minket bárki is? – kérdezte Ash, de azért hátra fordult, és megnézte a mögöttük jövő fekete kocsit.

            - Honnan tudjam? De még Newburyn kívül vagyunk, tehát hogyan rázzuk le? – kérdezte, miközben kikapcsolta az eddig hangosan szóló rádiót.

            - Látod? Ez is a szüleink hibája! Hiszen tudják, hogy nálunk nincs jégcsarnok, és át kell mennünk Towynba! Amint hazaértünk, beolvasok anyámnak, az tuti biztos!

            - Ash, koncentrálnál a feladatra, ha szépen megkérlek? – kérdezte tőle Jenny higgadtan. – Szóval, hol rázzuk le? Vagy ne foglakozzunk vele?

            - Szerintem álljunk meg és kérdezzük meg, hogy mit akar. Jó, jó, - emelte fel a két kezét védekezően, amikor elkapta Jenny pillantását. – akkor a Newbury előtti elágazásnál, ahol az a cirkusz szokott táborozni, fordulj le, és az erdei úton eltűnhetünk. Elvégre, az a mi pályánk.

            - Rendben. – egyezett bele Jenny, még jobban rátaposva a gázpedálra.

*****

(2005. április 3.)