Író: Kiara (kiara_@freemail.hu)

Jogok: az enyémek

Korhatár: A vége miatt, most kivételesen PG-13

Lektor: Arnee (ebben a fejezetben való részvételéért jár neki egy kivételesen óriási cuppp!!! J)

Megjegyzés: Jenny szobájának leírásával órákon át baszakodtunk, (mármint Arnee és én J) de szerintem a végeredmény egész jó lett…J

Ajánlás: Clar-nek, mert tudtán kívül bár, de segített kialakítani Ashley alapjellemét

Köszönet: Lynne-nek, mert ha ő nem kezdett volna el olvasni, akkor én sem kezdtem volna el írni; Arnee-nak (az okok szerintem világosak); és Hippiának, mert ő volt az első, aki azt mondta, hogy nem is írok olyan rosszul J

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

TŰZ és VÍZ

4. Fejezet

- Szerinted ki volt az? És ami még fontosabb, mit akart?

Jenny nem válaszol azonnal. Egy közeli játszótéren voltak, hogy megbeszéljék, ki mit gondol az eddig történtekről. Két nap telt el azóta, hogy Towynból hazafelé tartva észrevették, hogy valaki követi őket. Végül ugyan sikeresen lerázták az idegent, – és azóta sem vettek észre semmi különöset – de még mindig nem voltak biztosak benne, hogy nem figyelik őket.

- Talán… - Jenny elharapta a mondatot.

- Mondd csak! – nézett rá bíztatóan Ash.

- Talán köze van ahhoz, ami az erdőben történt. – Jenny lefelé bámult, és közben lassan lökte a lábával a hintát, amiben ült.

Ashley ellentétben megállította a sajátját és tátott szájjal nézett a barátnőjére. Egyszerűen képtelenségnek tartotta az ötletet.

- E-ez lehetetlen – rázta meg a fejét. – Senkinek nem beszéltünk arról az estéről.

- De a banya… Talán ő küldött ránk valakit. Milyen más magyarázatot tudsz adni? – váltott határozottabb hangnemre.

- Nézd! Ezerféle oka lehet annak, hogy követtek. A szüleink nagyfejesek, jók az autóink, sok a pénzünk. Lehet, hogy csak ki akart minket rabolni! – Ash ezt úgy mondta, mintha ez mindennapi dolognak számítana.

- Igen, biztos igazad van… - Jenny elgondolkodva nézte, ahogy a lemenő nap narancssárgára festette az ég alját. – Kezdek paranoiás lenni! – nevetett fel kényszeredetten.

- Dehogyis! – Ash összehúzott szemöldökkel nézett a lányra. – Elvégre tényleg követett minket valaki!

Ettől a megállapítástól – valamiért – Jennynek az arcára fagyot a mosoly.

*****

Alfred Howard családja a 18. században, vagyis Newbury alapítása körül jött a városba. Ő volt a leghosszabb ideig polgármester a település történetében, ezért is róla nevezték el a „gazdagok suliját”. Mrs Robinson, az iskola igazgatónője minden évben megtartotta a névadó tiszteletére rendezett megemlékezést. Legalábbis ő így hívta. De a helyzet az volt, hogy mivel megengedte a diákoknak, hogy ők válasszák ki a helyszínt, ezért mindig egy nagy buli kerekedett belőle, ahol a többség azt sem tudta, hogy ki is volt valójában Alfred Howard. Jenny először még örült, hogy idén az erdőben tartják, de aztán jött az a kellemetlen incidens… Mindenesetre az osztályfőnöke ráparancsolt, hogy legyen diákfelügyelő, úgyhogy sajnos nem mondhatta, hogy nincs kedve elmenni. Csakhogy mostanában nem igazán volt formában.

- Jenny! Jenny, Ash megérkezett! – Kim Gordon benyitott a lánya szobájába. – Jen, nem hallasz?

Jenny szobája teljesen más volt, mint általában azoké a lányoké, akiket ismert. A falai piros, rózsaszín vagy citromsárga helyett sötétkékek voltak és bekeretezett rajzokkal voltak teleaggatva. A képeken ugyan különböző dolgok voltak, de mindegyik Clar néven volt aláírva. (Ez természetesen Ashleyt takarta, aki nem csak a bajba kerülésben volt kivételesen tehetséges.) Nem fodrokkal teletűzdelt baldachinos ágya volt, hanem egy hatalmas, ugyanakkor egyszerű, kovácsoltvasból készült fekhelyen aludt. Nem volt nála tükrös fésülködőasztal, sem gigantikus gardróbszekrény, amiben a vele egykorúak töménytelen mennyiségű ruhát tartanak. Helyettük inkább sokkal kifejezőbben és személyesebben rendezte be a szobáját. Az ágyától balra, az ablakfülkébe egyfajta „ülőke” volt vágva, ami Jenny kedvenc helyei közé tartozott, mellette pedig, a sarokból nyílt az erkély, ami ugyan nem volt túl nagy, de arra pont elég, hogy elférjen egy hintaszék és egy asztal. Az erkélyajtótól egy karnyújtásnyira az íróasztal állt, amin egy laptop és pár papír-fecni árválkodott. A sarokban lévő asztalkán pedig a lány Stash nevű teknősbékája trónolt az akváriumában. Balra tőle Jenny külön-bejáratú fürdőszobája nyílt. Ha valaki bekukkantott oda, láthatta, hogy szinte az egész helyiséget egy óriási kád töltötte ki, amelyben a lány órákig tudta áztatni magát. Az ajtó mellett, az ággyal szemben volt egy ősrégi, kibelezett tévé, benne pedig felhalmozva rengeteg fajta csoki. A használhatatlanná tett készüléktől balra egy könyvekkel teletömött, plafonig érő üveges szekrény roskadozott. Végül, a kört az ajtó melletti fal zárta, amire különböző méretű parafatáblákat fúrtak fel, azok pedig rengeteg fényképpel voltak teletűzdelve. Többnyire Jenny és Ash volt rajtuk, de számos fotón szerepelt Eva, Ryan és Tay is. Családi képeket viszont csak elvétve lehetett találni. A szoba közepe pedig minden anya megtestesült rémálma volt. A lány minden cucca, amire az adott pillanatban nem volt szüksége ide került. Volt itt ruha, tankönyv, papír és ceruza. Na meg csokipapírok tömkelege, amiket nem volt ideje berakni a többi közé, egy cipődobozba.

- Jenny? – Kim hangja bizonytalan lett, amikor a szobába belépve csak hűlt helyét találta a lányának.

- Tessék? – bújt ki Jenny az ágya alól egy fekete sporttáskával a kezében. – Szóltál?

            - Igen, Ashley itt van érted. De… mit kerestél te ott? – az anyja úgy nézett rá, mintha nem lenne biztos Jenny épelméjűségében.

            - Khm… Semmit. Csak körülnéztem – válaszolta, miközben Kim mellett kislisszolt a szobából.

            - Mikor jössz meg?

            - Fogalmam sincs. – a lány lesétált az emeletről, Ash kezébe nyomta a táskát, és felvette a farmerdzsekiét. – Ha éjfélig nem, akkor felhívlak. – azzal rámosolygott az anyjára és kilépett az ajtón.

            - Viszlát Kim! – intett neki Ashley is, és követte a barátnőjét.

            Mikor már tisztes távolságban voltak a háztól a fekete hajú lány odahajolt Jennyhez:

            - Minden megvan? – kérdezte miközben belekukkantott a táskába.

            - Persze! Felforgattam miattuk az egész házat! Ráadásul nem is értek veled egyet! – morogta a lány. – Úgysem lesz ott.

            - Nem? – Ash szemöldöke a magasba szaladt. – Bármibe lefogadnám, hogy most az egyszer tévedsz! – mondta magabiztosan, egy pillantásra se méltatva Jennyt.

*****

            A lány unottan nézte a táncoló tömeget. Hoztak az iskolából egy keverőpultot, meg négy hatalmas hangfalat, amikből most ütemesen szólt a zene. De, hogy az áramot hogyan vezették ide, az már rejtély maradt a lány előtt. A Linaria völgy közepén tábortüzet gyújtottak, a szélein végighúzódó fákra, pedig rengetek karácsonyfaégőt aggattak, amik amellett, hogy a tanárok és a felügyelők mindenlátását biztosították, nagyon hangulatossá is tették a helyet. Jenny tisztes távolból, egy pohár kólával a kezében nézte, ahogy a város fiataljainak nagy része, mint valami megvadult csorda őrjöng. Ennek az volt az oka, hogy – most kivételesen – nem csak a gazdag gyerekek, hanem a kevésbé tehetősebbek is itt voltak. Minden évben egyszer az egész város együtt bulizott, mindenféle gyűlölködés és fölényeskedés nélkül.

            - Második szabály: ha egy buli unalmas, lépj le!

            Jenny hátán jóleső bizsergés futott végig a hang hallatán. Lassan megfordult és a tekintete – immár életében másodszor – találkozott azzal a hihetetlenül fekete szempárral.

            - Legnagyobb sajnálatomra nem tehetem. De ha ilyen unalmas, akkor te mit keresel itt? – kérdezte tőle csevegő hangon.

            - Ez a hármas szabály: mielőtt lelépsz, nézz körül, hogy nincs-e valaki, aki miatt egy ilyen hatodrangú összezörrenést is elviselsz.

            Jenny önkéntelenül is elmosolyodott és gyorsan elfordította a tekintetét a fiú feketén kavargó szemeiről, mielőtt elszédült volna. A tömeget pásztázva szólalt meg újra:

            - Ha már ennyi jó tanácsod van, a nevedet nem akarod elárulni? Vagy ez is hozzátartozik a titkolózó személyiségedhez? – az utolsó mondatnál megengedett magának egy gyors oldalpillantást a srácra.

            - Nem. A nevemet éppenséggel elárulhatom. – kinyújtotta a jobbját a lány felé. – Jake Davenport.

            - Jenny Morgan. – amint hozzáért a kezéhez, olyan érzése támadt, mintha már találkoztak volna egyszer, nagyon régen, és ettől a hideg is kirázta.

            - Tehát, miért nem mehetsz el?

            - Mert az osztályfőnököm azt tűzte ki élete céljául, hogy öngyilkosságba kergessen. – Jenny újra a tömeg felé fordította a fejét. – És te hogy keveredtél ide? Nem Towynban laksz?

            - Nem, nem, most költöztünk ide a szüleimmel. Towynban azt csináltam, amit ti csak próbáltatok. – Jake ezt olyan hanglejtéssel mondta, hogy Jennynek muszáj volt belenéznie a szemeibe.

            - Melyik suliba fogsz járni? – nyögte ki gyorsan, mielőtt még valami hülyeséget csinált volna.

            A srác már épp válaszolni akart, amikor egy harmadik ember félbeszakította:

            - Sziasztok! – köszönt rájuk Ash. – Te nem az a fiú vagy a pályáról? – nézett rá összeráncolt szemöldökkel.

            - Jake Davenport.

            - Ashley Wendell. – rázta meg a fiú kinyújtott kezét. – Nagyon örvendek.

            - Hol hagytad Tayt?

            - Fogalmam sincs. – a lány melléjük állt, és a táncolókat kezdte fürkészni. – Azt hiszem Evával elmentek italért, de van ennél fontosabb dolog is. Nézz csak oda! – mutatott magától balra.

            Jenny először csak cigiző fiatalokat rejtő bokrokat látott – ami egy cseppet sem érdekelte –, majd végül meglátta azt, amire Ash utalt, és összeszűkítette a szemeit. A távolban egy fekete kocsi körvonalazódott. Az autó kísértetiesen hasonlított arra a járműre, ami pár napja követte őket. A következő pillanatban egy magas, ballonkabátos, harmincas férfi szállt ki belőle, és egyenesen Jennyékre nézett.

            - A francba! – szitkozódott a lány. – Gyerünk, lépjünk le! – mondta, majd Ash-t karon ragadva elfele kezdte vonszolni. – Bocs Jake, se sajnos mennünk kell! Remélem, még találkozunk! – kiáltotta vissza a háta mögött, majd Ashleyvel együtt eltűnt a tömegben.

            A srác kifejezéstelen tekintettel bámult utánuk, majd megfordult és az erdő felé véve az irányt, lassan elnyelte a sötétség.

*****

            - Megmondtam, hogy itt lesz, ugye? – kérdezte Ash, miközben a vállára akasztott fekete táskában matatott.

            - Igen. Rendben, igazad volt! Most örülsz? – kérdezte tőle ingerülten Jenny. – Mit turkálsz már abban a táskában? Túl késő, már észrevett minket! Húzzunk el innen, amilyen gyorsan csak lehet!

            - Nem. Ha most elmegyünk követni fog! – morogta az orra alatt Ash. – Megvan! – kiáltott fel diadalmasan a következő pillanatban.

            - Ashley, tudom, hogy feszült vagy, és nem bírod a pasit, de attól még nem kell megölni. – mondta Jenny, miközben jelentőségteljes pillantást vetett az Ash kezében lévő pillangó-késre.

            - Nagyon vicces! – mondta gúnyosan, miközben elővett egy szögekkel teli dobozt is. – Te tereld el a figyelmét, addig én megoldom, hogy ne tudjon követni minket. – Ash az órájára pillantott. – Negyed óra múlva a kocsidnál találkozunk, rendben?

            - És Tay-jal meg Evával mit csináljak? Vigyem őket is magammal?

            - Mivel, nem hagyhatjuk itt őket, ezért nincs más választásunk. Tudom, tudom! – folytatta sietve, mikor Jen közbe akart szólni. – Evát nem lesz könnyű rávenni, hogy ilyen korán lelépjünk, de… Találj ki valamit! – fakadt ki, majd a fekete táskát a vállára akasztva hátrálni kezdett. – Tizenöt perc!

            - Rendben! – válaszolta, mire Ashley megfordult és minden feltűnést kerülve a fekete kocsi felé indult.

            Jenny a ballonkabátos férfi felé fordult majd, amikor találkozott a tekintetük a lány gúnyosan elmosolyodott, és felvonta a szemöldökét. Még pár másodpercig fenntartotta a szemkontaktust, majd megfordult és a tömegen átvágva a bárpult felé vette az irányt. Odaérve kért magának egy narancslét, és háttal a pultnak támaszkodva ismételten a táncolókat kezdte fürkészni. Közben a szeme sarkából látta, hogy a férfi eltávolodott a kocsitól, és most tisztes távolságból figyelte. „Hm, Ash-nek már megint igaza volt. Bekapta a horgot.” – gondolta magában és elmosolyodott. Még egy ideig bámészkodott, majd amikor már csak egy korty volt a pohara aljában, ránézett az órájára. Már csak öt perc volt hátra. „Ideje megkeresni a többieket.” Jenny felhörpintette a maradék italát, majd elővette a telefonját, hogy felhívja Tayt és megkérdezze, hol járnak. Már a gombon volt az ujja, amikor valami olyat látott, amitől a száját is tátva felejtette.

            Tay épp beszélgetett egy lánnyal, aki háttal állt Jennynek, ezért nem látta az arcát. Persze ezzel nem is lett volna gond. Sőt még azzal sem, hogy a csajon a vak is láthatta, hogy Tayra pályázik, mivel a srácon meg a „Mit akar ez tőlem?” arckifejezést láthatta a vak.* Viszont az már a probléma kategóriába volt sorolható, hogy amikor Tay el akart menni a csaj mellett, az megfogta a fejét, magához húzta, majd megcsókolta. Jennynél jobban már csak Tay lepődhetett meg, mert vagy öt másodpercig dermedten állt, és csak utána lökte el magától a rámenős lányt. Jen csak akkor látta meg az arcát. Margaret Smith. Aztán ösztönösen – mintha tudta volna, hogy figyel – oldalra kapta a fejét. A távolban, pár méterrel az erdőtől, egy kisebb domb tetején, Ashleyt pillantotta meg. Barátnője arcán egyik érzelem váltotta a másikat. Először meglepődöttséget, majd éktelen haragot mutatott. Az arca kipirult, a kezeit ökölbe szorította. A következő pillanatban pedig egyszer csak minden felgyorsult. Ash épp megindult Margaret felé, amikor a táncoló fiatalok egy része sikítva lökdösődni kezdett, a Jenny közelében lévő bokrokból pedig szitkozódva ugrottak ki a cigiző diákok. A lány szeme, ha lehet még jobban elkerekedett, amikor látta, hogy az egyik srác kezében szó szerint lángolt a cigaretta. A völgy közepén lévő tábortűz felé kapta a fejét és a meglepődöttségtől egész testében megdermedt. Az egy méteres lángok helyett most legalább öt métereseket lehetett látni. A körülötte lévők ijedt arccal hátráltak, a Linaria völgyben pedig egyre nőtt a pánik. Pár bokor meggyulladt, de szerencsére a tanárok, és a diákfelügyelők még időben el tudták őket oltani. Jenny maga, épp egy srác égő kabátját locsolta le szódával, amikor a bárpultra terelődött a pillantása. Nem lehetett sokat kezdeni vele. A rajta lévő gyertyák is óriási lánggal égtek, és a dugiban elrejtett alkoholra ez – úgymond – „káros hatással” volt. Amikor Jenny látta, hogy a pultos üvöltve hátrál el mellette, azonnal hívta a tűzoltókat, majd megfordult, és a többi hisztérikus emberrel mit sem törődve a kocsija felé vette az irányt. Közben viszont egymást követték a gondolatok a fejében, míg végül kirajzolódott benne egy lehetséges elmélet azokra a meglepő és különös dolgokra, amik mostanában történtek. Gyorsan végigpörgette magában az elmúlt pár nap eseményeit: a fura, zöld gömböktől kezdve, az elázott sulin, és az őket követő férfin keresztül, egészen a ma esti tüzes kalandig mindent. És az egészre csak egy magyarázatot talált. De ezt még ő sem akarta elhinni.

            Odaérve a kocsihoz három embert látott jó nagy távolságra egymástól. Az egyik dühös, a másik még dühösebb, a harmadik pedig tanácstalan arccal meredt maga elé.

            - Na végre! Indulhatnánk már? – kérdezte Ash szikrázó szemekkel.

            - Igen, persze.

            Jenny sietve kinyitotta az ajtót, de mielőtt ő maga beszállt volna összeszűkített szemekkel körbenézett. Nem kellett sokáig keresgélnie. Szinte azonnal kiszúrta a ballonkabátos férfit. Ő is a kocsija felé igyekezett.

            - Jen, gyere már! – hallotta Eva hangját. – Mit nézel annyira?

            - Ash…

            - Nyugi, mondtam, hogy mindent elintézek. – mondta neki a fekete hajú lány és beszállt a kocsiba. – Menjünk már! – azzal bevágta az ajtót.

            Jenny még egy utolsó pillantást vetett a férfi irányába, majd követte barátnője példáját.

*****

            Közel sem volt olyan egyszerű kijutni a völgyből, mint amilyen normál esetben lett volna. A pánik hulláma végigsöpört az ott lévőkön, és ennek megfelelően mindenki fejvesztve próbált menekülni a helyszínről. Az autók csak lépésben tudtak haladni, a gyalogosok pedig úgy futkároztak közöttük föl-le, mint pók a falon. A nagy hangzavar ellenére is lehetett hallani, ahogy egyre közelebb érnek a szirénázó tűzoltó- és a mentőautók. Jenny most látta először, hogy a félelem mit hoz ki az emberekből és egyáltalán nem tetszett neki. Miközben kifelé igyekeztek az országútra, többször is a visszapillantó tükörbe nézett, és elégedetten nyugtázta, hogy senki nem követi és nem is próbálja követni őket. „Ash úgy látszik nem végzett félmunkát.”

            Már félúton voltak a város felé, amikor még mindig nem szólalt meg senki, csupán a motor berregését lehetett hallani. (Jenny úgy gondolta, hogy most talán nem kéne bekapcsolnia a rádiót.) Végül Eva volt az, aki már nem bírta tovább.

            - Na jó, elegem van! Egy: mi a fene bajotok van nektek, kettőtöknek? – nézett Ashleyre majd Tayra. – És kettő: Tudja valaki, hogy mi volt az a nagy tűz a bulin? Ti is láttátok, hogy hirtelen milyen hatalmas lett?

            Ash sértődött arccal kifelé bámult az ablakon, Tay pedig ugyanezt tette, csak ő a hátsó ülésen. Mivel egyikükön sem látszott, hogy meg akarnának szólalni, Jenny válaszolt:

            - Margaret Smith rámászott Tayra, akinek fogalma sem volt róla, hogy ki az a csaj, Ash pedig látta ezt. A tüzes dolgot pedig hanyagoljuk.

            - Na de… – kezdte volna elképedve a lány, de Jenny közbevágott.

            - Az ő dolgukat tőlük kérdezd, a bulin történteket pedig holnap a Mac’s –ben megbeszéljük, oké? – Jen türelmetlenül ötösbe váltott. – Eva, téged viszlek haza először, rend… ?

            - Nem! – vágott a szavába Ash. Tay erre felkapta a fejét és összeszűkített szemekkel nézett a barátnőjére. – A Stevens birtokra menjünk először!

            - Mi? – Jenny elképedve pillantott az anyósülésre. – Azt hittem Tay ma nálatok alszik.

            - Változott a terv. – Ashley hangja vészjóslóan nyugodt volt.

            - Oké, rendben, ahogy akarod! – egyezett bele azonnal a lány, mivel tudta, hogy ebben az állapotban jobb nem ellent mondani neki.

            A következő fél órában feszült csend uralkodott a négy fiatal között. Mindenkinek más-más dolgokon járt az agya. Csak amikor megérkeztek az első állomásukra, akkor hallatszott először egy bizonytalan hang:

            - Ash… - Tay hangjában érezni lehetett a békülési szándékot.

            - Jó éjszakát Stevens! – vágott a szavába a lány fagyosan.

            A fiú szeme megvillant, majd kinyitotta az ajtót.

            - Tay, holnap te is gyere Eváékhoz, olyan dél fele, rendben? – szólt neki oda Jenny, mit sem törődve a mellette ülő lány ciccegésével.

            A srác nem válaszolt, csak bólintott, majd bevágta az ajtót.

            - Muszáj mindenkinek az én kocsimon kitöltenie a haragját? – morogta Jenny az orra alatt, majd beletaposott a gázba.

*****

Jen már az ágyában feküdt, amikor eszébe jutott, hogy meg sem kérdezte Ashleytől, hogy pontosan hogyan szerelte le a ballonkabátost. „Mindegy, nem hiszem, hogy mesélős hangulatban lett volna.” Aztán az agyába furakodott az a képtelen elmélet, ami a Linaria völgyben születette meg benne. Valószínűleg elkerülhetetlen lesz a banyával való találkozás, és ez a tény egyáltalán nem segített neki abban, hogy álomországban találja magát. De egy csodálatosan fekete szempár emléke annál inkább. „Én hülye, ott hagytam Jake-et lógva, a beszélgetésünk közepén! – korholta magát. – Végül is mindegy… Ha nem hagy fel a szokásával, előbb vagy utóbb úgy is felbukkan! ” Ez a gondolat viszont már sokkal jobb hatással volt rá, mint az előzőek.

*****

            Minden égett. Égtek a fák, a házak, az emberek. Ő maga is. Lángolt az egész Föld. Sikítani akart, de egyszerűen képtelen volt rá. Csak állt némán, és nézte, ahogy körülötte minden hamuvá lesz. „Porból és porrá, mi?” – gondolta gúnyosan magában, miközben az égre tekintett. Éjszaka volt, az mégis vörösen parázslott felette. De egyáltalán nem hasonlított arra a varázslatos dologra, amit napnyugtakor, és pirkadatkor él át az ember. Nem. A közelében sem járt. Ez émelyítő látvány volt. Mintha az ég is vérből és szenvedésből lett volna.

            Az orrát megcsapta az égett hús szaga. Körbenézett. Pár szénné égett hullával odébb egy tíz éves forma kislány sírt a mamája után. Hosszú szőke haja volt, – ami most a melegtől és a vértől csomókban állt – és csodaszép kék szemei, amikből egymás után hullottak a könnycseppek. A kezében egy rongybabát szorongatott, aminek hiányzott az egyik szeme a sok használattól. A következő másodpercben egy lángcsóva csapódott be mellé a földbe. A kislány többé már nem sírt senki után. A rongybaba viszont megúszta, és nagy ívben az Ő lábai elé esett. Lehajolt érte, majd a kezében tartva újra az égre tekintett. Sárkányok és mágusok harcoltak odafenn, nem törődvén a pusztítással, amit maguk mögött hagytak. Csak egymással voltak elfoglalva.

            Ő már érezte… érezte, ahogy a lábain átrágja magát a tűz, de még tudott állni. És még képes volt érezni is. A lelki fájdalmat, a Világ pusztulása és a saját bukása miatt, és a dühöt, az összes mágus és sárkány iránt. A babát meglendítve átkozódni kezdett, majd a legközelebbi varázslény felé hajította a játékot. Aztán már csak a forróságot érezte, ahogy a tűz felemészti minden porcikáját…

*****

            Jenny abban a pillanatban zihálva felriadt álmából, és verejtékező homlokát törölgetve körülnézett a szobában. Mikor megbizonyosodott róla, hogy sem ő, sem körülötte semmi nem ég, visszadőlt a párnájára.

            Aznap már nem tudott visszaaludni a szörnyű álom hatása miatt. Viszont azt nem is sejthette, hogy vele egy időben három másik ember is hasonló rémálomból riadt fel azon az éjszakán.

(2005. augusztus 13.)