Író: Kiara (kiara_@freemail.hu)

Jogok: az enyémek

Korhatár: PG-13

Lektor: Arnee

Ajánlás: L. M. É. -nek

Köszönet: L. M. É. –nek, aki az ihletet adta és Arnne-nak 

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

L. M. É. –nek ajánlva

– Mert senki sincs egyedül –

Soha sem szerettem az embereket. Nincs ezzel semmi gond, hiszen ez kölcsönös érzés. Én kerülöm őket, ők pedig engem. A legtöbb embert csak az érdekli, hogy ki mit gondol róla. A saját érzéseiket, gondolataikat is erre a képre formálják. De a legnagyobb baj az, hogy még meg is győzik magukat, hogy ez így van jól, ez így helyes. A világ már csak ilyen, mindenkit csak saját maga érdekel. Ha néha, meg is kérdezik a másiktól, hogy „mit gondolsz”, akkor is hozzárakják, hogy „rólam”. És ha nagy ritkán észreveszik, hogy más is él rajtuk kívül a világon, akkor is csak kritikával és egy-egy gúnyos megjegyzéssel illetik a többieket. Hiába tagadnám, én is ilyen vagyok. De azt hiszem, hogy van egy nagy különbség a többség és köztünk, a maradék között. Mi nem felejtettük el annak a szónak a jelentését, ami egykor mindennél többet ért az embereknek. Mi nem felejtettük el, hogy mit jelent barátnak lenni.

            Ismerek egy végtelenül kedves embert. Hatalmas szíve van, és bárkinek segít, aki kéri. Ha mégsem képes rá, akkor pedig minden követ megmozgat, hogy ha csak közvetve is, de tehessen érte valamit. Az emberek mégis megalázták, és idegileg tönkre tették. Tőlük nem is vártam mást. És, hogy mi volt a bűne? Csak tenni akarta dolgát. Csak segíteni akart a hivatásán keresztül. Láttam, ahogy folytak a könnyei, és nem tudtam elrejteni szánakozó tekintetemet. A barátai is elárulták. Beszálltak az Őt pusztító hadjáratba. Én naivan azt gondoltam, hogy ha az embereknek a család és a hűség már nem szent, talán a barátság még az. Hát tévedtem. És ő is tévedett. Tévedett, amikor azt hitte, a bizalmába fogadhatja azokat, akik végül hátba támadták; tévedett, amikor azt hitte, akadályoztatás nélkül segíthet; és tévedett, amikor azt hitte, megválthatja a világot. Mert a világ nem akarja, hogy bárki is megváltsa. Ha valaki, akárki mégis megpróbálja, akkor csak röhög a markába, és nézi, ahogy az emberek szépen lassan eltapossák, ezzel megpecsételve a saját sorsukat is. Én hiszem, hogy el fog jönni az az idő, amikor a világnak többé már nem lesz oka a nevetésre. Akkor majd megcserélődnek a szerepek, és Ő mondhatja röhögve: „Én megpróbáltam, de ti nem hagytátok! Most nézzétek, mi lett belőletek, és próbáljatok meg kimászni belőle!”. De ahogy ismerem, Ő ugyanúgy megpróbál majd segíteni. Viszont akkor, már nem lesz képes rá. Addigra már tönkreteszik.

            Az emberektől soha nem vártam el semmit. Úgyis tudom, hogy képtelenek felelősséget vállalni bármiért, legyen szó másokról, magukról, vagy a saját jövőjükről. De bevallom, ez engem a legkisebb mértékben sem érdekel. Viszont, ha valaki barátnak mondja magát, akkor felé legyenek elvárások. Ugyanis bármilyen mocsok világban is élünk, és bármilyenek is az emberek, a barátság szent dolog. A barátság felelősség. Felelőtlenül pedig senki sem él sokáig…

(2005. április 3.)