Író: Kiara (kiara_@freemail.hu)

Jogok: az enyémek

Korhatár: PG

Megjegyzés: Annak örömére, hogy megvan a jogsim, kissé belehúztam, de ez csak egy rövid, tulajdonképpen töltelék-fejezet. Bocsi J  Viszont már készül is a következő! J

Lektor: Arnee (arnee@zalaszam.hu à ide küldjetek minden vírust, és követelőző levelet a folytatásért, mert most kivételesen nem én vagyok a lassú…:P – lásd: dátum :D)

Köszönet: Arnee-nak

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

TŰZ és VÍZ

7. Fejezet

            - Jól van, jól van! Mindenki üljön le a helyére! Swanson, rakja el azt a szendvicset! Wendell, hányszor mondjam még, hogy nem ülhet Morgan mellett? Azonnal jöjjön ide az első padba! Hamilton, tegye már le azt a telefont! – az igazgatónő idegesen próbált rendet teremteni az osztályban. – Figyelmet kérek! Fontos bejelenteni valóm van!

            A diákok lassacskán elcsendesedtek. Ash épp azon volt, hogy átevickéljen az osztály túloldalára Lisa mellé, amikor kinyílt az ajtó. A belépő nő hihetetlen hatást váltott ki az osztály hímtagú egyedeiből. A fiúknak tátva maradt a szájuk, a hosszú haj, karcsú derék, és a hibátlan szépségű arc láttán. Fekete nadrágot, és fekete garbót viselt, ami még jobban kiemelte tökéletes alakját, és szőke haját. Az ismeretlen olyan 17-18 éves lehetett, ezért a srácok rögtön úgy gondolták, hogy új osztálytársat kapnak, amitől még boldogabbak lettek. A lányok arcán ugyanakkor az irigység és a féltékenység keveredett a kíváncsisággal. És persze azonnal jöttek az ilyenkor szokásos undok megjegyzések is:    

            - Jézus, nézzétek már! Mit gondol ez magáról? Hogy ő Claudia Schiffer?! – „suttogta” a barátnőinek jól hallhatóan Katie Smith.

            - Nem. Ez azt gondolja magáról, hogy ő az új történelem tanár. – a lány hangja egyáltalán nem illett a külsejéhez: teljes felnőttség és érettség áradt belőle.

            A bejelentést követő döbbent csendet végül Mrs Robinson törte meg:

- Miss Smith, legyen szíves óra után az irodámba fáradni. – sziszegte villogó szemekkel. – Tehát, bemutatom az új tanárotokat: Miss Delanna Bellisariot!

            A bejelentést jeges némaság fogadta. Már csak két hét volt a nyári szünetig és senki nem gondolta, hogy valakit is kirúghatnak, illetve felvehetnek ilyenkor. Ráadásul az is tudatosult bennük, hogy akkor a lánynak legalább 25-26 évesnek kell lennie! Ash felhúzott szemöldökkel nézett hátra Jennyre, aki viszont csak unottan rántott egyet a vállán.

            Aztán végre valaki szólásra – illetve kérdésre – emelkedett:

            - Elnézést, Mrs Robinson, de szabad tudnunk, hogy mi történt Mr Tinkerrel? – érdeklődött Brad az előző tanáruk után.

            - Mr Tinker idő előtti szabadságra ment. A Kanári-szigeteken tölti a nyarat, és sajnos csak ilyen korai időpontra kapott helyet. – magyarázta az igazgatónő. – Ráadásul jövőre már nyugdíjba vonul, és Miss Bellisario fogja átvenni a helyét. Tehát úgy gondoltuk, hogy nem árthat, ha megismerkedik az új helyzettel, és a diákokkal is ebben a két hétben, mielőtt szeptemberben munkába állna. – Mrs Robinson az órájára pillantott. – Nekem most mennem kell, hogy fogadjak egy új diákot. További jó munkát! – tette még hozzá mielőtt kisietett volna az osztályból.

            Az igazgatónő távozása után a terembe feszült csend állt be. Smith gyilkos, a fiúk pedig még mindig ámuló szemekkel néztek az új tanárnőre. Bellisariot ez nyilvánvalóan nem zavarta, mert odasétált az asztalhoz, és mit sem törődve az egyre erősödő zúgással, írni kezdett a táskájából elővett jegyzetfüzetbe.

            Pár perc elteltével az osztály ugyanott folytatta, ahol a szünetben elkezdte. Ashley a padra felrakott lábakkal, a széken hintázva rajzolgatott a vázlatfüzetébe, Brad újra elővette a félbehagyott szendvicsét, Rose Hamilton pedig már nagyban mesélte a híreket a telefonján. Jenny – padtárs híján – lovagló-ülésbe fordult a székén és a mögötte lévőket hallgatta, amint az Alfred Howard buli részleteit tárgyalják ki.

            Nem jutottak viszont túl sokáig a mesélésben, mert egy hirtelen csattanás hatására mindenki elnémult. Miss Bellisario az asztalra vágta a naplót.

            - Azt hiszem, mindenki mondhatna magáról pár szót. – kezdett bele nyugodt hangon, nem is foglalkozva a döbbent arcú gyerekekkel. – Kezdjük talán önnel, Miss …Smith, ha jól emlékszem. – nézett rá Katie-re. – Azzal már tisztában vagyok, hogy nem szeret új emberekkel megismerkedni… – a lány arca elvörösödött a dühvel keveredett szégyentől. – Mesélne magáról valami olyasmit is, amit még nem tudok? - a nő hangjából csak úgy áradt a felnőttekre annyira jellemző öntudat, és ettől már közel sem nézett ki 18 évesnek.

            Katie épp válaszolni akart valamit, amikor az ajtó újra kinyílt, és az igazgatónő sietett be rajta.

            - Bocsánat, hogy megint zavarok Bell, de megérkezett az új diák, és mint kiderült, ebbe az osztályba fog járni. – mondta szabadkozva.

            A következő pillanatban Jenny pulzusszáma a triplájára növekedett. Az ajtón belépő fiúnak rövid, fekete haja volt, és őrjítően sötét szeme. A srác, a megjelenésével már a második gyökeres légkörváltozást érte el a diákok között negyed órán belül. Ahogy az előbb a fiúkra, most a lányokra volt ugyanolyan hatással az új ember. Ash, aki pont akkor akarta levenni a lábait az asztalról, hatalmas csattanással dőlt hátra, amikor meglátta a belépő két embert.

            - Had mutassam be nektek Jacob Davenportot! – mondta az igazgatónő, egy pillantásra sem méltatva a földről feltápászkodó Ashleyt. – Mr Davenport, kérem, foglaljon helyet. – mutatott a Jenny mellett lévő üres helyre.

            - Mrs Robinson! Jen mellett Ash szokott ülni, és általában én vagyok egyedül egy padban, úgyhogy szerintem célszerűbb lenne… – Lisa már nem tudta befejezni, mert Margaret Smith közbevágott.

            - Nem igaz, az Gloria helye, csak most épp beteg! Mellettem viszont tényleg nem ül senki, tehát…

            - Persze, persze, csak amikor Mrs Robinson nem lát! De én valóban…

            - Elég! – hallgatta el mind a három lányt az igazgatónő. – Nem akarom még egyszer meglátni, hogy Ashley Wendell és Jennifer Morgan ennél közelebb ül egymáshoz, tehát most szépen betapasztom ott azt a lyukat Mr Davenporttal! Punktum! – zárta le a vitát villogó szemekkel az idősödő nő. – Még egyszer elnézést kérek a zavarásért, Bell! – fordult oda fiatal kolléganőjéhez, majd miután újra végighordozta szigorú tekintetét a diákokon, kisietett a teremből.

            A gyerekek tulajdonképpen egész jól fogadták a jövevényeket: a fiúk az új tanárnőn, a lányok pedig az új tanulón legeltették a szemüket. „Micsoda ritka jó hétfő…”

*****

- És miket szeretsz csinálni? – kérdezte az egyik lány.

            - Hát…

            - Milyen helyekre szoktál járni? – jött a következő kérdés.

            - Nos…

            - Milyen lány az eseted?

            - Izé…

            Jake felé csak úgy záporoztak az érdeklődő lányok kérdései. A fiú arcáról semmit nem lehetett leolvasni, csak mérhetetlen unalmat és közönyt. Bár készségesen válaszolgatott, – már ha szóhoz jutott – de inkább tűnt úgy, mintha dolgozna, mint sem barátkozna. A lányokat viszont ez vagy nem zavarta, vagy egyáltalán nem is vették észre. Jennyt viszont kifejezetten idegesítette, hogy a fél osztály bekerítette őt és Jake-et. Úgy érzete, mindjárt megfullad.

            A helyzetet végül Miss Bellisario oldotta meg:

            - Rendben, elég volt! Mindenki üljön le a helyére, és hagyják végre békén Mr Davenportot! – a gyerekek kelletlenül bár, de szép lassan a helyükre ballagtak.

            Jenny a mellette ülő srácra sandított, de az arcán sem a megkönnyebbülés, sem a zavartság jeleit nem fedezte fel. Sőt, mi több, semmilyen érzelmet nem látott rajta. Jake még csak rá sem pillantott. A lány Ash-re nézett, aki viszont csak vigyorogva kacsintott egyet.

            Pár percig csupán a tanárnőt lehetett hallani, ahogy azt magyarázta, nála hogy fognak működni a dolgok. Eközben Jennynek végig azon járt az agya, hogy mit mondjon a mellette ülőnek, de amikor végre rászánta magát, hogy megszólítsa, pont kicsöngettek. A lány csalódottan fújta ki a levegőt, de a következő pillanatban már csak az foglalkoztatta, ami az új tanerő szájából hangzott el:

            - Miss Morgan és Miss Wendell kivételével a többiek mehetnek. – nézett a papírjaiba Bellisario. – Az órának vége.

            Ash kérdő tekintettel nézett a barátnőjére, de aztán egy vállrándítás kíséretében mindketten odasétáltak a tanári asztalhoz. A tanárnő megvárta, amíg Jake is kimegy a teremből, és becsukja maga után az ajtót.

            Aztán egy ideig senki nem szólt semmit. Amíg a nő a papírjait rendezgette, addig Ashley látványosan türelmetlenkedett: az óráját nézte, a lábával ütemesen dobolt a padlón, és közben nagyokat sóhajtozott. Végül Bellisario bekapcsolta az aktatáskáját, és a gyerekekhez fordult:

            - Szóval, tetszik a valódi alakom?

            - Hogy mondta? – kérdezett vissza Ash, miközben úgy nézett rá, mint egy komplett idiótára.

            - Nocsak, ezek szerint jó volt a banya álcája, nemde? – Jenny és Ash szemei a háromszorosára nőttek. – Őszintén szólva, utálok olyan öregnek mutatkozni, – elvégre még csak 146 éves vagyok – de sajnos nem volt más választásom. – mondta miközben lepöckölt egy láthatatlan porszemet a garbójáról.

Viszont, mikor a pillantása a döbbenettől lemerevedett testű lányokra siklott, azonnal észbe kapott, és magyarázni kezdett:

- Tudjátok, a Suttogók elég sokáig élnek. – kezdte már-már mentegetőzve. – Akár a 300 évet is megélhetjük, de attól még az eredeti külsőnk fiatal marad, és egy idő után már egyáltalán nem is változik. – folytatta és közben visszanyerte a szokásos tárgyilagos hangnemét.

- Miért… – kezdte Jenny motyogva.

            - Hogyhogy, miért? – értetlenkedett a nő. – Azért, mert a Suttogók ilyenek, és…

            - Miért nem mondtad ezt el nekünk tegnap? – szakította félbe a lány élesen, és közben észre sem vette, hogy tegezésre váltott. – Nyilván tudtad, hogy ma itt leszel, igaz? Talán illett volna velünk is közölni!

            - Nem volt feltétlenül szükséges, hogy tudjátok. – jelentette ki az arcán a „ne akarjátok megmondani, hogy mit tegyek, zöldfülűek” kifejezéssel. – Te pedig abbahagynád végre? – fordult mérgesen Ash-hez, aki időközben közelebb ment hozzá, és az ujjával az arcát kezdte el böködni. – Mégis, mi a jó francot csinálsz?

            - Hát, csak ellenőrizni akartam, hogy tényleg valódi vagy-e. – a lány összevont szemöldökkel nézett a nőre. – Mondd csak, ehetsz ebben a formában? Nem fog megolvadni a bőröd, vagy valami? És a vízzel hogy állsz? Szoktál fürödni?

            - Túl sok filmet nézel! – mordult rá a nő, és a továbbiakban ügyet sem vetve Ash-re Jennyhez fordult. – Tulajdonképpen azért akartam veletek beszélni, hogy eldöntsük, mikor értek rá gyakorolni. Mert rátok férne, nemde?

            - Gyakorlás? Mármint töriből akarsz korrepetálni minket? Mert abból valójában egész jól állunk mindketten…

            - Te mégis minek nézel engem? Talán tanárnak? Eszemben sincs titeket korrepetálni! – mondta kissé idegesen. – Én arról beszélek, hogy mikor tudnánk elkezdeni a gyakorlást az erőtök irányításával kapcsolatban. Jobb lenne minél előbb elkezdeni és befejezni, mert utálom, ha babysittert kell játszanom! – mondta irritálóan felsőbbrendű hangon.

            - Na idefigyelj, …Bell! – jutott eszébe végül Jennynek, hogy is hívta a nőt Mrs Robinson. – Nekünk is megvan a saját életünk, és egyáltalán nincs szükségünk még egy ostoba felnőttre, aki meg akarja mondani, hogy mit…

            - A ma délután tökéletes lenne. – vágott a szavába Ash, amivel viszont kivívta barátnője gyilkos pillantását. – Feltéve, ha a többiek is elkísérhetnek minket. – a lány komolyan nézett Bellre.

            - Nem bánom, jöhetnek. – rántotta meg a vállát a nő. – Iskola után gyertek a kunyhóhoz! – mondta, azzal kisétált a teremből. 

            - Ez meg mire volt jó? – fordult a lányhoz dühösen Jenny. – Csak azt ne mondd, hogy bízol benne!

            - Egyáltalán nem. – Ash hangja furcsán nyugodtnak tűnt. – De vedd már észre, hogy nincs más választásunk! Ha nem tanuljuk meg, hogy irányítsuk ezeket az izéket, akkor nagyon nagy bajok történhetnek körülöttünk! És nekem valahogy nincs kedvem dühömben felgyújtani az anyámat, vagy az egyik tanárt! – végül elgondolkodva indult el az ajtó felé. – Persze, ha mondjuk valamelyik Smith-ről lenne szó, az már egészen más dolog… - morfondírozott hangosan.

            Jenny elmosolyodott, majd ő is követte a barátnőjét.

*****

            - Ejha, csak nem melót keresel? – Jenny érdeklődve nézett az előtte álló fiúra. – Talán pénzhiányban szenvedsz?

            - Nem igazán. – válaszolta Jake, majd visszafordult a hirdetőtáblához. – Csak nem akarom megint végig unatkozni a nyarat. De úgy látom itt nincs semmi nekem való. – mondta, mintegy megállapításként.

            - Tudod, a nagybátyámnak van egy szállodája, és a barátaim meg én minden nyáron odamegyünk dolgozni. Ha akarsz, te is jöhetsz. – hadarta el a lány, mielőtt még végiggondolta volna, hogy pontosan mit is mond. – Nem kapunk ugyan sok pénzt, de jól szórakozunk. – tette még hozzá.

            - Persze, rendben! Köszönöm! – mondta, közben pedig az a fekete szeme csak úgy kavargott, és Jenny egyszerűen nem bírt másfelé nézni.

            A idillt végül egy csapat vihorászó lány törte meg, akik Jake felé közeledtek, és közben halálos pillantásokat lövelltek Jenny felé.

            - Azt hiszem, jobb, ha megyek, mert a végén még meg leszek lincselve. – mondta mosolyogva Jenny, majd hátat fordított, és a pár méterrel arrébb álló Ash mellé szegődött.

            Jake üres tekintettel nézett utána, majd a többi lányra egy pillantást sem vetve elindult az ellenkező irányba.

*****

            - Szóval, az egész nyarat vele fogod tölteni. – nézett Jennyre a fekete hajú lány. – Nem rossz, Morgan! Nem rossz! – kacsintott rá, amire viszont csak egy „pofa be!” tekintet volt a válasz.

            A két lány kilépett a hátsó ajtón és az udvaron keresztül, a parkoló felé vette az irányt. Jennynek eközben két dolgon járt az agya: az egyik az volt, hogy hogyan lesz képes a munkára koncentrálni, ha Jake is ott lesz a nyáron, a másik pedig, hogy mit is fognak pontosan csinálni délután Bellel. Aztán végül Ash keze rángatta vissza a valóságba, amint épp le akarta verni a veséjét.

            - Aúú! Mit csinálsz?! – nézett mérgesen a mellette álló lányra, aki viszont csak komoly arccal meredt maga elé.

            Jenny követte a pillantását. Előttük két ember állt, akik lassan elindultak feléjük. Egyiknek sem volt valami bizalomgerjesztő képe. Jenny jobbra, majd balra kapta a fejét, de mindkét irányból újabb két-két ember közeledett hozzájuk. Amikor pedig hátrafordult, szintén idegenekkel találta szembe magát.

            - Oké, akkor most mi legyen? – suttogta a mellette lévő lánynak.

            Ashley – szokás szerint – megint nem úgy reagált, mint ahogy a legtöbb gyerektől elvárható lett volna.

            - Jó napot! – köszönt hangosan, miközben tett egy lépést előre. – Talán… segíthetünk valamiben? – kérdezte a körülöttük álló ismeretleneket angyali mosollyal az arcán, és mérhetetlen naivitással a hangjában.

            Jenny reménytelenül felnyögött, és magában imádkozni kezdett.

*****

(2005. november 25.)