Író: Kiara (kiara_@freemail.hu)

Jogok: az enyémek

Korhatár: PG

Megjegyzés: Ashley szobája Clar ötletei alapján született meg.

Lektor: Arnee (arnee@zalaszam.hu)

Ajánlás: Clarnek; remélem, tetszik „álmaid szobája” J

Köszönet: Arnee-nak és Clarnek

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

TŰZ és VÍZ

8. Fejezet

            Az idegenek nem válaszoltak azonnal Ash idióta kérdésére. Aztán az, amelyik valószínűleg a főnök volt – a legmagasabb és a legkopaszabb – végül megszólalt, a hangjából pedig csak úgy áradt a közöny:

            - Velünk fáradnának egy pillanatra? – kérdezte bosszantóan udvarias hanglejtéssel, miközben a zakóját félrehúzva elővillantotta fekete Magnumját.

            Jenny hirtelen lemerevedett, Ash arcáról pedig szép lassan lefagyott a mosoly. Pár másodperc döbbenet után, aztán a lány agya működésbe lendült: pisztoly, iskola, tömeg, tanárok, nyílt terület. Ezek a szavak kergették egymást a fejében, mire végül összeállt a lényeg. A szemében látszólag alábbhagyott a félelem, a tagjait pedig újra engedelmességre tudta bírni. A karját keresztbe fonta a mellkasán, és gúnyos tekintettel nézett az előtte lévő férfira.

            - Úgysem fog lőni. Nézzen körül! Itt vagyunk az iskolaudvar kellős közepén! Maga szerint mi fog történni, ha a tanárok, vagy a biztonsági őr meghallja a lövést? Ezt itt nem véletlenül hívják a „gazdagok sulijának”! Tehát az ajánlom, hogy húzzanak el mindnyájan a homályba, mielőtt még valaki lebontja az arcukat! – Ash hangjából teljes magabiztosság áradt egészen addig a másodpercig, amíg egy apró dolog el nem suhant mellette, egy parányit megkarcolva a bőrét

            - Ash! – hallatszott Jenny riadt hangja, amikor meglátta, hogy a barátnője arcáról vékony csíkban folyik le a vér.

            A fekete hajú lány viszont nem válaszolt, csak kitágult szemekkel bámult maga elé, és úgy tűnt, mintha még lélegezni is elfelejtett volna.

            - A következő nem megy mellé. – mondta a férfi nyugodt hangon, a hangtompítóval felszerelt Magnumot még mindig Ashleyre szegezve. – Úgy látom, hogy senki nem figyelt fel rátok, tehát ne ringassátok magatokat illúzióba! – és most először arcán néma fenyegetést lehetett felfedezni. – Tehát, ugye velem fáradnak egy csendesebb helyre, hölgyeim?

            Jenny úgy mozgott, mintha dróton rángatnák. Megfogta Ashley csuklóját – aki még csak most nyúlt oda az arcához, hogy letörölje a vért – és maga mögött húzva, elindult a férfi után. Közben, ahogy a félelme kissé alábbhagyott, azon kezdett el agyalni, hogy ez vajon azért van, mert ők az Örökösök, vagy azért, mert gazdagok, és váltságdíjat akarnak kérni értük. A lány fejében megjelenő mérleg egyértelműen az előbbi lehetőség felé billent.

            Ash is kezdett már magához térni a félelemmel vegyes döbbenetből, és Jenny szinte hallotta, ahogy az agytekervényei beindulnak, hogy megoldják az előttük álló igen nagy problémát. Jennek már megvolt az ötlete, és abban is biztos volt, hogy a barátnője is nemsokára rátalál az egyetlen megoldásra, ami a jelen pillanatban szóba jöhetett. Méghozzá a haragra. Elvégre Bell azt mondta, hogy a düh ad nekik elég erőt ahhoz, hogy irányítani tudják az örökségüket. Persze ez nem volt teljesen kockázatmentes, hiszen egyrészt Ashley felgyújthatja saját magát, vagy esetleg más ártatlan embert a környéken, másrészt meg Jenny is csinálhat jókora rumlit, ha nem tud megállj-t parancsolni az érzelmeinek. És bárhonnan is nézzük, egyik eshetőség sem lett volna túl kellemes. És persze még ott volt a kérdés, hogy mivel lehetne elérni azt, hogy két 16 éves lány felkapja a vizet, egy ilyen kellemetlen – és egyáltalán nem dühítő, sokkal inkább félelmetes – helyzetben.

            A kopasz végül a suli melletti kis házikóba vezette őket, amiben általában a takarítók és a gondnokok tengetik az idejük nagy részét. (Na és persze az iskola krémjei is ide járnak cigizni.) A zár sem volt különösebb akadály a férfi számára – egyszerűen szétlőtte. Amint beléptek, már nyíltan a lányok hátának szegezték a pisztolyaikat – ugyanis addigra már a maradék öt, öltönyös fickó is előszedte a sajátját – és azokat a bőrükbe nyomva terelték beljebb őket a házacskába. Aztán mikor már biztonságban érezték magukat, az egyik alak elővette a mobilját, és azonnal tárcsázott.

            - Megvannak! – jelentette. – Értem, megmondom neki! – azzal a belső zsebébe süllyesztette a kis készüléket, és a kopaszhoz fordult láthatóan kissé idegesen. – A kocsinak már itt kéne lenni, de fogalmuk sincs, mi történhetett. Azt mondták, hogy küldenek egy másikat, de az majd csak húsz perc múlva ér ide. A kölyköket a központba kell vinnünk. – darálta színtelen hangon.

            - A központba? – kérdezett vissza a kopasz. Magában kissé furcsállta a dolgot, de természetesen a hangján ez nem érződött.

            - Igen. Dr. Cassidy már alig várja, hogy belefogjon az Eterno-program újabb fázisába.

            „Eterno-program?” tátogta a fekete hajú lány Jennynek, aki viszont csak tanácstalanul megrázta a fejét. A szemében azonban Ash aggódást vélt felfedezni.

            Az elkövetkezendő percek néma várakozással teltek. A lányok végig valami menekülési terven törték a fejüket, de helyzet egyre kilátástalanabbnak tűnt. Az egyetlen kijárat előtt két ember állt, ergo az eleve kiesett a szökési útvonalak lehetőségéből. Az ablakok zárva voltak, ami nem is lett volna nagy baj, – elvégre egy székkel semmi perc alatt ki lehetett volna törni – de a körülöttük lévő hat ember mindig a kezében tartotta a fegyverét. Csak vegyenek rosszul levegőt, és azonnal lelövik őket.

            Kivéve persze, ha…

            - Hé! Tulajdonképpen mit akartok tőlünk? – szólalt meg Jenny, és egy fikarcnyit sem törődve az illem szabályaival tegezésre váltott. – Pénzt? – egy pillantással jelzett Ashleynek, hogy ne szóljon közbe. – Kocsit? – a lány szeme gonoszul megvillant. – Járókeretet?

            Az ajtóban álló fickók dühösen ökölbe szorították a kezüket és Jenny hirtelen nem kevesebb, mint két Smith and Wesson-nal találta szembe magát. Ashley, aki eddig karba tett kézzel figyelte az eseményeket, most kiegyenesedett, és „mit csinálsz, te idióta?” pillantással meredt a barátnőjére. Jenny szemében viszont nem látszott félelem.

            - Én a helyedben nem feszíteném túl a húrt. – figyelmeztette a kopasz közönyösen. – Itt nem mindenki olyan türelmes, mint én. Ha nem vigyázol, még a végén valaki fejbe talál lőni.

            Jen lépett egyet előre és gúnyosan elmosolyodott.

            - Csak rajta! – az arca változott, és most határtalan undort tükrözött. – Húzd meg a ravaszt, ha mered, te gyáva féreg! – mondta indulatosan, majd odaköpött a kopasz lába elé.

            Az incidensre a többiek szinte egyszerre, és teljesen ugyanúgy reagáltak: felmordultak, mint az ölni készülő farkasok, majd dühösen a lány felé indultak. A kopasz viszont egy intéssel leállította őket.

            - Tudom, hogy mire megy ki a játék. – kezdte azon az idegesítően higgadt hangján. – Azt akarod megtudni, hogy miért vagytok itt. Nyilván sejtheted, hogy az erőtökben vagyunk érdekeltek, és nem a pénzetekben, igaz? – Jen összeszűkítette a szemét, és mérhetetlen utálattal az arcán hallgatta tovább a fickót. – De ne álltasd magad! Nem szükségszerű, hogy életben maradjatok. Ha esetleg meghalnátok, akkor legfeljebb csak valamivel tovább tart a program befejezése. Ennyi. – lehet, hogy ők letudták egy „ennyi”-vel, de Jennyt minden egyes szóval egyre reménytelenebbé tett. – Tehát, mit választasz? Akarsz még élni egy darabig, vagy most azonnal megöljelek?

            A lány reménykedve Ash-re pillantott, hátha van valami mentő ötlete, de csak egy tanácstalan és aggódó tekintettel találkozott. Sarokba voltak szorítva, és látszólag minden esélyük elszállt. Nem volt mit tenni.

            - Rendben, te nyertél. – mondta utálkozva, majd amikor látta, hogy a férfi nem reagál semmit, fogott egy széket, és lovagló-ülésbe letelepedett rá.

            A reménytelenség lassan úrrá lett rajta. Bár egyelőre még fogalma sem volt arról, hogy mi az az Eterno-program, de abban biztos volt, hogy számukra semmi jót nem jelenthet. Na és persze itt voltak ezek a fickók is, akikről egy pillanatra sem feledkezhetett meg. Nem látszottak különösebben természetfelettinek, de attól még ott voltak azok a stukkerek, amikkel egy másodperc alatt el tudták volna intézni őket. Leszámítva a kopaszt. Az az alak valahogy más volt, mint a többi öt. Ha Jennek tippelnie kellett volna, akkor azt mondta volna, hogy ő egy Angyal. „Ha szárnyakat láttok, rohanjatok!” – emlékezett vissza Bell intő szavaira. Viszont egyből két dolog is az útjába állt. Egyrészt, egyáltalán nem tudta elképzelni ezt a fazont hófehér angyalszárnyakkal, glóriával és pirospozsgás, pufók arccal. Valahogy abszurdnak tartotta, hogy egyik pillanatról a másikra olyan kis aranyos angyalka váljon belőle, mint amilyeneket a templomokban lehet látni. Persze mindemellett ott volt az a rossz érzés is, ami mindig elfogta, akárhányszor a férfire nézett. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ha a kopasz akarná, akkor egy pillanat alatt megölne mindenkit, aki száz méteren belül tartózkodik. Ez volt az egyik dolog, ami megakadályozta abban, hogy elfusson. A másik pedig, hogy fegyvert fogtak rá, és elállták az útját. Szívás…

Nem volt sok lehetőségük. Ash zseniális észjárással ismerte fel ezt a tényt. Vagy dühösek lesznek, és kinyírnak mindenkit maguk körül, vagy tovább fohászkodnak a Magasságoshoz, hogy ugyan, ha nem túl elfoglalt, akkor küldjön már erre valakit segítségül. „Tényleg, hol van ilyenkor Bell? Nem pont az a dolga, hogy vigyázzon ránk?” Még nem is ért a gondolat végére, de már úgy érezte, hogy a falba kéne vernie a fejét. „Semmi szükség arra, hogy az a minden lében kanál, ki, ha én nem Suttogó itt legyen! Egyedül is meg tudjuk oldani a helyzetet!” Mindig is gyűlölte, ha másra volt utalva, és ezen a mostani, eléggé szorult helyzet sem változtatott. Abban teljesen bizonyos volt, hogy amíg idebenn vannak, nincs esélyük. Az egyik pasas azt mondta, hogy egy kocsit küldenek értük, tehát az lesz a legjobb esélyük. Feltűnésmentesen végigtapogatta a zsebeit, hogy megtalálja a bicskáját, amit mindig magánál hordott.

- Hiába próbálkozol. Tényleg ennyire ostobának nézel? – a kopasz közönyös tekintettel mutatta fel Ash zsebkését. – Ha még egyszer csak gyanúsan pislogsz, saját kezűleg vágom el a torkod, világos? – mindezt olyan hangon mondta, mintha csak azt jelentette volna be, hogy ma tejbedara lesz vacsorára. – Szépen felvázolt jövő, nem igaz?

- Ha ennek az egésznek vége lesz, és ti mindannyian a padlón fogtok fetrengeni a fájdalomtól, azt majd kérem vissza. – Ashley hangjában nem volt más, csak tömény gyűlölet. – Az egyik legjobb barátomtól kaptam, úgyhogy nem ajánlom, hogy bármi baja történjen!

Jenny sejtette, hogy már közel vannak ahhoz, hogy Ash igazán dühös legyen, ezért legbelül szinte már akarta, hogy a kopasz tegyen valamit azzal a bicskával. De mint kiderült, őt sem ejtették a fejére. Megérezhette, hogy Ash nem volt messze attól, hogy beindítson egy végzetes láncreakciót, ezért a bicskát a zsebébe csúsztatva hátat fordított a lányoknak, és a továbbiakban nem szólalt meg.

A lány megszokta, hogy bármekkora pácban is szoktak lenni, Ash mindig előveszi a kreativitását, és előrukkol valami olyasmivel, amitől a végén tőlük kérnek elnézést, és nem fordítva. Volt benne valami, aminek a segítségével egy pillanat alatt tudott fordítani az események állásán. Ijesztő volt a gondolat, hogy ebből a balhéból még ő sem tudja kivágni magát. Mindketten teljes mértékig tehetetlenek voltak.

            Persze, amikor cirka három perccel később, Bell személyében megérkezett a felmentő- sereg, már korántsem látta olyan borúsan a helyzetet.

            - Elnézést, de szabadna megtudnom, hogy mégis mi folyik itt? Talán valami elintézni valójuk van a diákjaimmal? – a nő belépője tagadhatatlanul fenomenálisra sikerült.

            Az ajtóban álló fickóknak meglepődni sem volt idejük, olyan hirtelen ütötte ki őket a kivágódó ajtó. Akik talpon maradtak, azonnal a váratlan vendégre fogták a pisztolyukat, de látszott rajtuk, hogy a kopasz engedélye nélkül nem mernek tüzet nyitni. Ő viszont még csak elő sem vette a Magnumját, csupán kifejezéstelenül nézett a lányra. Jenny biztosra vette, hogy éppen azon gondolkodott, hogy lelövesse vagy ne. Ash ellenben meg volt róla győződve, hogy az jár a fejében, hogy hova hívja el randizni: egy elegáns étterembe, vagy egyből térjen a lényegre, és vigye el egy hotelbe.

            Mindkét lány tévedett.

            A kopasz azon agyalt, hogy honnan olyan ismerős neki a nő arca. Aztán, amikor látta, hogy Bell mennyire közönyösen néz a három, rá szegeződő pisztolyra, azonnal beugrott neki.

            - Eresszétek le a fegyvereket! – mondta a szokásos higgadt hanglejtéssel. – Most nem mentek velük semmire. Ez itt egy koszos Suttogó! – a férfi csak úgy köpte a szót. Jenny most vett észre először egy kis érzelmi megnyilvánulást a hangjában. – Te vagy Bellisario, ha nem tévedek. – lenézősen beszélt, mintha csak egy alsóbbrendű féreggel társalogna.

            - Milyen megható, hogy így emlékszel az arcomra és a nevemre. Ki sem nézném belőled, hogy egyáltalán képes vagy rá, hogy megjegyezz dolgokat! – kezdte a lány is hasonló stílusban. – De ugye nem haragszol, ha bennem nem maradtak meg egy magadfajta adatai…

            A kopasz erre kissé összeszűkítette a szemét, és érezhetően vibrálni kezdett körülötte a levegő. Jenny előrelátóan megfogta Ash csuklóját, és amennyire csak a fal engedte hátrálni kezdett.

            - Nincs is rá szükség! – a férfi felemelte a kezeit, majd oldalra nyújtotta őket. – Hamarosan úgyis darabo… – a hangja hirtelen elcsuklott, és fejéhez kapott, a két lány pedig értetlenkedő tekintettel bámult rá. – Mi-mit csinálsz? Azo-azonnal hagyd abba! Nem hallod?! Azt mondtam, hagyd abba, te rohadt kis… – a kopasz váratlanul abba hagyta a magán kívüli üvöltözést, és az előbb még éktelen haragot mutató arcán most halálos félelem jelent meg.

            Jenny tágra nyílt szemekkel meredt rá, miközben fogalma sem volt róla, hogy mi történt a férfivel. Csak egy kis késéssel vette észre, hogy a másik három fickó is hasonlóan zavarodott állapotban van. Az egyiknek a még pár perce rendezetten hátrakötött haja, most ziláltan az arcába hullott, maga a férfi pedig csomókban tépkedni kezdte. A másik kettő alak lekuporodott egy-egy sarokba, és teljes mértékig egy őrült benyomását keltve előre-hátra hintázva verni kezdték a fejüket a falba. Mind a négy fickó szeme rettegést tükrözött. A két fiatal teljesen megzavarodott.

            Aztán a tekintetük végül Bellre siklott. A Suttogó ugyanott állt, ahova belépett, de valami megváltozott rajta. Az egész szemgolyója fehérben tündökölt. A fekete írisze eltűnt, mintha soha nem is lett volna. A kezei nyílegyenesen feszültek a teste mellett. A tenyerei Jennyék felé mutattak, az ujjai elfehéredtek az erőlködéstől. Körülötte, mintha egy morbid rajz fehérrel körbe lenne húzva, csak úgy lüktetett a levegő. Valamit maga elé suttogott, de a lányok nem értették, hogy mit. Viszont Jenny abban biztos volt, hogy akármi is történik a körülöttük lévő alakokkal, az Bell műve.

            - Gyerünk, mozogjatok! – szólalt meg aztán hirtelen, a lányoknak pedig olyan érzésük támadt, mintha mindenhonnan a nő hangját hallanák. – Délután találkozunk a megbeszélt helyen! – amíg beszélt, a szeme újra normális lett, és így már nem is volt olyan ijesztő.

            Ashley óvatosan odament a kopaszhoz, és miután meggyőződött róla, hogy teljesen veszélytelen, kivette a zsebéből a bicskáját. Aztán a két fiatal gyorsan kislisszolt Bell mellett, a további intézkedéseket a Suttogóra hagyva. Odakint nem szóltak egymáshoz, csak némán beszálltak Jen kocsijába, és megcélozták Ashleyék házát.     

*****

            Nem véletlenül használták olyan sokszor az „olyanok, mint a tűz és víz” kifejezést, ha Ash-ről és Jenről beszéltek. Nem csak a személyiségük, hanem a szobájuk is szöges ellentétben állt egymással. Ami viszont tulajdonképpen a személyiségüket mutatta, tehát nincs nagy különbség…

            Ash szobája szintén nagy volt – lévén, hogy magát a házat is óriásira építették. Ha bárki a lány birodalmába lépett rögtön elfogta az az érzés, hogy egy alkotó területére tévedt. Ashley tagadhatatlanul művészlélek volt: álmodozó, feledékeny, szétszórt… és ezt a szobája is tükrözte. A falait például eszében sem volt egyszínűre festeni. Amint a belépő jobbra pillantott, az ajtó melletti falról egy gigantikus sárkány nézett vissza rá. A szobának ezt a részét teljes egészében elfoglalta a saját kezűleg festett meselény (persze, mint nemrég kiderült, mégsem az…). A mű csodaszép volt, Ash pedig hónapokig dolgozott rajta, ami természetesen meg is látszott, mert teljesen valóságszerűre sikeredett az aprólékos kidolgozásnak hála. Az igaz, hogy Ashleynek nem volt türelme ahhoz a dolgokhoz, amik hidegen hagyták, de ha találkozott valami olyannal, ami kihívást jelentett számára, akkor azzal hónapokig is el tudott babrálni.

A franciaágya a sárkány alá, a sarokba került, mivel a lány utálta, ha több felöl is meg lehetett közelíteni az alvóhelyét. Jenny többször is megjegyezte, hogy teljesen olyan, mintha a festmény vigyázna Ash-re. Az ágytakarót szintén saját maga csinálta, és – természetesen – ráhímezte a kedvenc tornacipője mását is. A háromdimenziós változat most a szokásos fekete alap, rózsaszín cipőfűző összeállításban ott feküdt a földön az ágy előtt. Legalábbis az egyik pár.

Az ágytámla felöli fal megint más színű volt. A szobának ez a része narancssárgában pompázott. A fekhely felett egy vékony madzag volt kifeszítve, amire apró, katicabogaras csipeszek segítségével a lány rajzainak egy része volt felaggatva. Emellett egy karácsonyi izzósor is húzódott az alkotások között. Az ágytól balra egy ablak volt, széles, kipárnázott párkánnyal, mivel Ash imádott esténként onnan nézelődni ki az éjszakába. A sarokba egy hatalmas beépített szekrényt készíttettek, ami tele volt a lány ruháival. Ashleynek ugyanis – a sok egyéb problémája mellett – ruhamániája is volt, ezért senkinek nem okozz túl nagy meglepetést, hogy ennyi gönccel rendelkezett. Ha valaki kinyitotta a szekrény ajtaját, akkor egy teljes életnagyságú tükörrel találta szembe magát. Emellett, a dupla ablak előtt kapott helyet az íróasztal. A lány, tanulás közben imádott álmodozni, és az ablakon kibámulva, a tájból ihletet meríteni az alkotásaihoz. Az asztalon ugyan még simán elfért volna egy számítógép, – Ash nem szokott tankönyvekkel bíbelődni, ezért rengeteg helye volt – de úgy döntött, hogy túlságosan lekötné a figyelmét, és nem tudna a rajzolásra koncentrálni, ezét visszautasította, amikor a szülei felajánlották neki. (Most csak a nappaliban és a hálóban volt…) A fal itt piros-narancssárga csíkos tapétával büszkélkedhetett.

Egy lépésnyire az asztaltól, a sarokban egy alacsony komódon két terráriumot lehetett találni. Az egyikben egy barna és fehér szőrű hörcsög aludt, a másikban pedig egy fekete patkány nézelődött. Az ággyal szemben polcok sorakoztak egymás alatt a fehér alapszínű falon, amik nagyrészt könyvekkel voltak telepakolva. És ezek mellett volt berendezve Ash kedvenc helye, ahol a legtöbb időt töltötte: a saját alkotó-sarka. Itt kapott helyet az összes művészettel kapcsolatos cucca: festőállvány, tus, ecsetek, millió ceruza, és persze rajzlapok tömkelege minden méretben. Volt itt rengeteg félkész munka és megannyi befejezett csoda is. Aztán, ha az ajtón belépve nem jobbra, hanem balra fordul az ember, akkor szembe találta magát a két lány büszkeségével, avagy a Tükörfallal.

            Még fiatalabb korukban – Ash ötlete nyomán – összeszedték az összes tükröt mindkét házból, és darabokra zúzták őket. Aztán a kisebb-nagyobb szilánkokat össze-vissza felragasztgatták Ash falára. Persze Kim és Ruth először dühösen reagáltak, – mint minden normális anya, ha arra megy haza, hogy eltűnt az összes tükör a házából – de aztán meglátták, hogy mit készítettek a darabokból, és rögtön megenyhültek.

Legvégül a szoba összes megmaradt helyét különböző típusú, alakú és illatú gyertya foglalta el. Ashley pici kora óta vonzódott a tűzhöz, pont úgy, ahogy Jen a vízhez. Persze most már tisztában voltak vele, hogy ez az Örökös-vérüknek tudható be. De a két lány most nem erről a témáról beszélgetett.

            - Mit gondolsz, mit művelhetett? Remélem nem ölte meg őket. – aggodalmaskodott Jenny, miközben egy ragtapaszt nyomott Ash sebére. – Nem tűnik többnek egy karcolásnál; egy hét múlva talán már nem is fog látszódni. – állapította meg, majd halkan még hozzátette. – A fickó tudta, mit csinál…

            - Nem érdekel, hogy látszik-e vagy sem! – csattant fel a fekete hajú lány. – De arra megesküszöm, hogy az a kopasz ezt még visszakapja! – folytatta, miközben sorra meggyújtotta a gyertyáit. – És a kérdésedre visszatérve, biztos vagyok benne, hogy nem ölte meg őket. Valahogy Bell nem tűnik annak a tipikus „csak merj szólni egy rossz szót, és akkor kinyírlak” fazonnak. Szerintem csak bevetett egy kis hókuszpókuszt, amitől kifeküdtek. Ennyi.

            - Na jó, de azért kíváncsi lennék, hogy az a kopasz tényleg Angyal volt-e… – a lány elgondolkodva nézte az egyik gyertya lángját.

            - Én viszont sokkal kíváncsibb vagyok más dolgokra. Például arra, hogy ezek után hogyan viszonyuljunk a hozzánk közel álló személyekhez.

            - Hogy érted?

            - Gondolkozz! Letámadtak minket a suli kellős közepén és majdnem golyót röpítettek a fejembe! – Ash hangja higgadtan csengett. – Talán attól sem riadnának vissza, hogy valakit felhasználva kapjanak el minket. Persze, nem hiszem, hogy bármit is tehetnénk. – mondta egy lemondó sóhaj kíséretében. – Biztos vagyok benne, hogy már régen tudnak rólunk mindent, amit tudni érdemes.

            - És ezt ilyen nyugodtan mondod? Nem is félted a többieket? Nekem ez az egész túl sok! Az egy dolog, hogy minket megtámadnak, de az ismerőseinket és a családunkat bántani, már kicsit túlzás! Nekik semmi közük ehhez az egész ügyhöz! Én kiszállok! – jelentette ki Jenny és a továbbiakban hallgatásba burkolózott.

            - Nem hinném, hogy olyan egyszerű lenne ebből „kiszállni”… – mondta Ash pár perc szünet után. – De nem kell aggódnod, már van egy tervem, hogy oldjuk meg a többiek biztonságát!

*****

(2005. december 15.)